0.rész

"Ne, kérem ne tegye!" Hagyjon békén!" "Ki maga?" "Mit akar? " Eressz el!" "Segítség!"

Csak néhány mondat, amit utolsóként ejtett ki a száján egy-egy áldozatom. Mindegyiket vigyorogva hallgattam végig. Szórakoztatott. Ahogy kihuny a fény a szemükből, holtan esnek össze, szeretteik nevét kiáltják, a végsőkig kapálóznak... Ezek az igazán csodálatos és szívmelengető dolgok. Megérdemlik. Megérdemelnek minden szenvedéssel teli másodpercet. Hiszen megölték azt, akit én szerettem. Elvették tőlem az egyetlen személyt, aki megértett. Feltétel nélkül szeretett. 

Évekkel ezelőtt támadt egy akkor nagyszerűnek hitt ötletem. A kedvenc helyünkre mentem. Leterítettem egy pokrócot a földre, fáklyákat szúrtam köré. Ősz volt. Mindenhol fák, színes levelek, friss levegő. Imádtuk. Hamarosan kéz a kézben tértünk vissza. A látvány teljesen lenyűgözte. Boldogan hevertünk a textilen, miközben a csillagokat néztük. Fantasztikus volt. Egy ideig. Lassan menni készültünk, amikor összeesett. Megrémültem, nem értettem semmit. Riadtan kaptam rá a tekintetem. Egy karó állt ki a mellkasából, csillag mintákkal; oxigén után kapkodott. Az utolsó lélegzetével a nevemet suttogta. Ott feküdt előttem, holtan. A düh hirtelen öntött el. Felordítottam és megesküdtem, hogy visszakapják. Nem láttam ki volt az, de tudtam, hogy csak is egy vadász lehetett. A vadász ember. Tehát annyi emberéletet vettem el, amennyit tudtam. Rengeteget. 

Nem sokkal később már a sírjánál adtam ki magamból a bánatom. Könnyek égették az arcom, ahányszor csak rágondoltam. Egy idő után meguntam a fájdalmat; kikapcsoltam az érzéseimet. Egy kegyetlen gyilkológép lettem.