1.rész

London felé tartottam, az erdőn keresztül mentem. Olyan csendes, de mégis zajos, békés, de mégis feldúlt, barátságos, mégis kegyetlen, néhol fényes, néhol sötét. Szeretek ott lenni. Valamilyen szinten  hasonlít rám. Azt hiszem. Lassan megérkezek a hatalmas házba, amit már berendezve vettem. Illetve nem fizettem érte egy garast sem, csupán befolyásoltam néhány szép szóval a korábbi tulajdonosát. Nem meglepő módon, semmi ellenvetése nem volt. Elégedetten vigyorogva elemeztem végig minden vámpírképességem, amíg nem értem a lakásomhoz. Az előre a postaládába helyezett kulcsok egyikével beengedtem magam a kapun, majd az ajtón. Ledobtam a fekete hátizsákom a kanapéra és azonnal kivettem belőle a laptopot, amin a legközelebbi buli helyét kerestem. Mára volt néhány a környéken, de nekem a legnépesebb kellett. Este tíztől van egy elég  nagy létszámnak örvendő party. Lepillantottam a karórámra, ami délután hármat jelzett. Ilyenkor általában még alszok; ez egy kivételes alkalom.

***

A kezdés után félórával a táskámat kaptam fel a fotelből, majd lassan tipegtem a magassarkúmban. 

Húsz perccel később a bejárat előtt álltam. Tényleg közel volt a hely. A nagydarab őrhöz álltam, aki tetőtől-talpig feketébe volt öltözve. "Név?" kérdezte unottan, majd tekintetét az arcomról a papírkötegre vezette, amit a kezében tartott. "Nincs rá szükséged." mondtam, miután álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Pupillája kitágult. Bólintott, elállt az útból, így bemehettem. A zene üvöltött a hatalmas hangfalakból, az emberek táncoltak,néhányan a bárpultnál támaszkodtak. Páran már az elején eléggé kiütötték magukat. Elvigyorodtam, majd nagyot szippantottam az izzadsággal teli levegőből. Isteni volt. Persze nem a bűz érdekelt, amit a túlpörgött személyek árasztottak. Nem. Engem sokkal inkább foglalkoztatott a bennük dobogó vér, ami annyira felforrt, hogy képes vagyok megérezni. A nyál azonnal összefutott a számban, ahogy a vörös folyadéktól pezsgő vénák, édes levét szürcsölgetem. Elvigyorodtam és körülnéztem. Egy viszonylag egyedül bulizó ember után kutattam. Hisz a vámpírok nem csak azért isznak vért, mert éhesek, hanem ezzel elégítik ki a szenvedélyüket. Én pedig égtem a vágytól, hogy valaki bőrébe fúrhassam a fogaimat. Hamarosan megpillantottam egy, a sarokban iszogató srácot. Göndör haja volt, sötét farmerben és fehér pólóban "feszített". Tetszett, amit láttam, így felé vettem az irányt. "Hello." köszönök neki pimaszul vigyorogva, mire rám néz. "Szia." biccent. Feltűnően nem kötöttem le az érdeklődését. Hmm. Hosszú évek óta ő az egyetlen, akit nem fogott meg a vámpírok szépsége. Mert tény, ami tény, a vérszívók -nem a szúnyogokra gondolok- akaratlanul is ellenállhatatlanok. Talán túl sötét volt. Fogalmam sincs. "Tudod, most költöztem ide és nem ismerek senkit. Félek megnyílni bárki felé, így nincsenek barátaim. Szeretném, ha meginnál velem valamit, beszélgetnél velem." a kacér vigyorom átváltoztattam egy aranyosabb mosollyá. Kis hezitálás után bólintott. A bár irányába sétáltunk. "Mit adhatok?" kérdezte a pultos, a mellettem ülő fiúra nézve. megköszörültem a torkom, mire rám kapta tekintetét. "Sajnálom, nem adhatok alkoholt fiatalkorúaknak." mondatán elnevettem magam. "Oh, köszönöm. Igazán jól esik, hogy ilyen fiatalnak hisz." ekkor dühösen néztem a szemeibe "De felnőtt vagyok. Adjon valami finomat. Jobban jár, ha teszi, amit mondtam." sürgettem unott arccal a csodálkozó férfit. Kissé rémülten kezdett kutatni az italok között. "Öm.. nem mondtad, hogy ilyen akaratos vagy." csodálkozott az általam legszebbnek ítélt fürtök tulajdonosa. "Semmit nem mondtam magamról. De, ha jó fiú leszel, többet is megtudhatsz rólam." kihívóan pillantottam rá, majd megnyaltam ajkaimat. Nyelt egyet és végignézett rajtam. Elvigyorodtam, majd combjára simítottam kezem és nyakához hajoltam. Nehéz volt visszafogni magam, de sikerült, így egy csókot nyomtam a bőrére, ami alatt dübögött a vér. Szíve örülten dobogott, majd' kiszakadt a helyéről. Halkan kuncogtam rajta. "Nyugalom. Fiatal még az éjszaka." tenyerem végigvezettem a mellkasán, majd a bal oldalon pihentettem. Időközben a pultos elém rakta a rendelt folyadékot. "Hogy hívnak?" "H-harry." válaszolt dadogva. "Harry.." suttogtam a szemeibe nézve és bekaptam a szívószálat továbbra is zöldes íriszeibe nézve. Ajkaiba harapott, izzadt kezeit ökölbe szorította, miközben próbálta lelassítani légzését. Imádok játszadozni velük; az emberekkel. Kis idővel később ölébe huppantam. Nevetgélve élveztem, ahogyan forrósodik a bőre és vérkeringése felgyorsul. Mindennél jobban szerettem volna megízlelni a vérét, de tovább húztam az agyát. Szinte hallottam, ahogyan minden idege megfeszül, miközben alattam fészkelődött, hogy elhagyhassa az épületet. Viszont nekem nem ez volt a tervem. Szentszándékom volt ott tartani. Hagy szenvedjen. "Mi a baj, Harry? Csak nem kényelmetlen." suttogtam a fülébe. Összeszorított szemekkel lehajtotta a fejét, de hamar felkapta és megcsókolt. Elmosolyodtam. "Hát ilyen nehéz volt?" álltam fel róla, lesöpörtem ruhámat, elsimítottam rajta a ráncokat, aztán felé fordultam. "Örülök a találkozásnak. Viszlát Harry." kacsintottam rá és leraktam elé egy papírfecnit, amire a telefonszámom volt firkantva, majd kitipegtem a helységből.

0.rész

"Ne, kérem ne tegye!" Hagyjon békén!" "Ki maga?" "Mit akar? " Eressz el!" "Segítség!"

Csak néhány mondat, amit utolsóként ejtett ki a száján egy-egy áldozatom. Mindegyiket vigyorogva hallgattam végig. Szórakoztatott. Ahogy kihuny a fény a szemükből, holtan esnek össze, szeretteik nevét kiáltják, a végsőkig kapálóznak... Ezek az igazán csodálatos és szívmelengető dolgok. Megérdemlik. Megérdemelnek minden szenvedéssel teli másodpercet. Hiszen megölték azt, akit én szerettem. Elvették tőlem az egyetlen személyt, aki megértett. Feltétel nélkül szeretett. 

Évekkel ezelőtt támadt egy akkor nagyszerűnek hitt ötletem. A kedvenc helyünkre mentem. Leterítettem egy pokrócot a földre, fáklyákat szúrtam köré. Ősz volt. Mindenhol fák, színes levelek, friss levegő. Imádtuk. Hamarosan kéz a kézben tértünk vissza. A látvány teljesen lenyűgözte. Boldogan hevertünk a textilen, miközben a csillagokat néztük. Fantasztikus volt. Egy ideig. Lassan menni készültünk, amikor összeesett. Megrémültem, nem értettem semmit. Riadtan kaptam rá a tekintetem. Egy karó állt ki a mellkasából, csillag mintákkal; oxigén után kapkodott. Az utolsó lélegzetével a nevemet suttogta. Ott feküdt előttem, holtan. A düh hirtelen öntött el. Felordítottam és megesküdtem, hogy visszakapják. Nem láttam ki volt az, de tudtam, hogy csak is egy vadász lehetett. A vadász ember. Tehát annyi emberéletet vettem el, amennyit tudtam. Rengeteget. 

Nem sokkal később már a sírjánál adtam ki magamból a bánatom. Könnyek égették az arcom, ahányszor csak rágondoltam. Egy idő után meguntam a fájdalmat; kikapcsoltam az érzéseimet. Egy kegyetlen gyilkológép lettem.